Mostanában gyakran vonatozom; alkalmanként két és fél, három órát. Ilyenkor van a legtöbb időm olvasni. Általában kényelmesen elhelyezkedem az ülésemben, előpakolom az elemózsiámat, innivalómat és az éppen olvasott könyvem.
Bécsben szálltam fel a vonatra. Biccentettem a mellettem lévő ülésen ülő idős hölgynek, majd hozzákezdtem a szokásos kipakolásomhoz. A hölgy hozzám fordult:
- Maga is magyar? – kérdezte, miután megpillantotta könyvem.
- Igen – válaszoltam.
- Jaj, de jó! Múltkor, amikor a fiamhoz utaztam Linzbe, Bécsnél mindenki kiszállt a vonatból. A kalauz nem szólt, hogy át kell szállnom másik vonatra, én meg nem is sejtettem, mert korábban sosem kellett. Csak magyarul beszélek, így nem értettem mit mond a hangosbemondó. Az volt a szerencsém, hogy egy magyar utas a peronon odairányított, ahonnan tovább tudtam utazni Pest felé. Tudja, nagyon megijedtem. Hihetetlenül elveszettnek éreztem magam. De majd most maga itt lesz mellettem és szól nekem, ha át kell szállnunk, ugye?
Innentől kezdve az idős hölgy boldogan mesélt az életéről. Az idegenben dolgozó fiáról, az otthoni magányos vidéki özvegyéletéről, az egyedüllét nehézségeiről, félelmeiről. Kicsit bosszantott, hogy nem jutok a könyvemhez, de úgy éreztem, most nem az olvasásnak van ideje.
- Tudja kedves, rettegek, mikor törnek be hozzám. Ha elmegyek otthonról, mindenki sejti a falunkban, hogy a fiamnál vagyok. Ottmarad a ház szabad prédának. Mióta meghalt szegény férjem, mindent magamnak kell csinálnom a ház körül, de nem győzöm. Ráadásul cukros lettem. Nincs nekem semmi örömöm az életben. Néha arra gondolok, bárcsak meghalnék már és mennék az uram után!
- Hát a fia? Vannak unokái? – kérdeztem.
- Nincsenek és szerintem már nem is lesznek. Elmúlt negyven a fiam. Kutató. A munkájának él, nem-igen foglalkozik mással.
- De minden napnak van valami apró öröme! A kert biztosan szép, vagy jól esik egy finom kávét meginni a verandán.
- Ó drága, nem szeretem a kávét, tudja sosem szerettem még az illatát sem. A csokoládét, az viszont nagyon szeretem. De abból csak kicsit szabad ennem, mert a cukrom felszökik.
- Jaj-jaj, akkor szabad egyáltalán csokit ennie? – kérdeztem óriási empátiával, mert szerintem a csokoládé az emberi élet ragyogó színfoltja. Csoki nélkül az élet már valóban nem ugyanaz!
- Az mondta az én drága doktorom, hogy néha egy falatkát bekaphatok, csak akkor vigyáznom kell a többi étellel. Tudja, nagy öröm egy morzsa édesség.
Erre felpattantam, és elkezdtem a csomagjaim közt kotorászni. A pályaudvaron vettem két csomag Mozart-golyót. Egyiket Anyukámnak, aki éppen egyidős a hölggyel, akivel utaztam, másikat meg csak úgy. Ezt felbontottam és megkínáltam vele utastársamat.
- Jaj, drága, hát ezt nem fogadhatom el! – szabadkozott a hölgy.
- De-de, csak tessék megenni! Ez lesz a mai napi jó pillanatunk. – győzködtem.
- Nem, inkább elteszem emlékbe, hogy eszembe jusson, milyen aranyos volt hozzám.
- Dehogy tessék eltenni! Arra való az, hogy élvezzük az ízét. Együk meg most!
- Nem, én inkább elteszem az enyémet.
Erre előkotortam még egy darabot a kincseim közül és átnyújtottam az anyukám-korú hölgynek.
- Jó, akkor ezt tessék eltenni későbbre, a másikat meg kóstolja meg most, és csak tessék örülni az ízének, annak, hogy ma is egy szép napunk van!
- Nem-nem kedveském, ezeket beteszem a karácsonyfa alá és magára fogok gondolni. Az nekem nagyon jó lesz!
Letettem arról, hogy meggyőzzem, az életünk egy múló pillanat, aminek minden perce kincs. Nem tudjuk meddig tart, és gyakran vakon nyargalunk keresztül-kasul, pedig a rendelkezésre álló idő véges. Én ezért keresem azokat a pillanatokat, amikkel naponta valami ajándékot csempészhetek a létezésbe.
Persze én nyomban bekaptam a magam falatnyi csokiját. Azt gondoltam tanítok valami nagyon fontosat az idős hölgynek az élet élvezetéről. Miközben ő tanított meg valami sokkal fontosabbra: magunkkal vinni valakit az életünkbe, az otthonunkba úgy is lehet, hogy az illető egy bonbon képében elevenedik meg a szemünk előtt. Ott van velünk a maga tapintható valóságában, és akkor már nem is akarjuk megenni.
Ki tudja, talán mégis megevett az idős hölgy? De lehet, hogy most ott ülök mellette karácsonykor, akárcsak azon a decemberi bécsi vonaton.
Most hadd üljek le egy pillanatra a karácsonyfád alá egy pici bonbon, vagy egy mosoly képében! Boldog karácsonyt!
Edit